A naptevékenység bármikor váratlan fordulatot vehet.

Bár a Nap alapvetően a nyugodt csillagok közé tartozik, időnként intenzív kitöréseket produkál, amelyek hatásai a Föld felszínén és érezhetők. Erre a közelmúltból a legismertebb példa a Carrington-esemény, amely 1859-ben intenzív geomágneses vihart generált, gyönyörű sarki fényekkel és elektromos tüzekkel a távíróvezetékekben. Az elektromos infrastruktúra ugyanakkor ebben az időszakban annyira kezdetleges volt, hogy az intenzív napvihar összességében csak enyhe kellemetlenségeket okozott.

Egy 1921-es, hasonló erejű napkitörés ugyanakkor már jobban felhívta a figyelmet arra, hogy milyen veszélyekkel járhat az egyre fejlettebb emberi infrastruktúrákra a naptevékenység. Az esemény ráadásul azt is demonstrálta, hogy az ilyen kitörések egyáltalán nem számítanak ritkaságnak, és számolni kell velük a jövőben is. Ráadásul a Carrington-esemény és a 100 évvel ezelőtti vihar is eltörpült amellett a megavihar mellett, amelynek nyomait 2012-ben fedezték fel: 775-ben egy olyan napkitörés érte el a Földet, amely 10–100-szor erősebb volt ezeknél.

Ennek kapcsán a szakértők eredetileg szintén azt gondolták, hogy rendkívül ritka, 10 ezer évente talán egyszer megtörténő eseményről lehet szó, amikor a Nap a szokásosnál több ezerszer erősebb flert produkál. Egy ilyen kitörés napjainkban szinte biztosan katasztrofális következményekkel járna, ha eltalálná a Földet. Egy friss vizsgálat pedig a korábbinál jóval aggasztóbb képet fest azzal kapcsolatban, hogy mikor várható a következő ennyire intenzív esemény. Egy geokémiai elemzés szerint az elmúlt néhány évezredben a már ismerten kívül még legalább kétszer megesett, hogy egy szuperfler telibe találta a bolygót.

Nicolas Brehm és svájci kollégái szerint az egyik ilyen esemény időszámításunk előtt 7176-ra, a második pedig 5259-re tehető. Mindkét esetben legalább olyan erős kitöréssel számolhatunk, mint a 775-ös esemény. Kitörések nyomaira sarki jégminták, illetve ősi, jó állapotban megőrződött fatörzsek elemzése révén akadtak rá a szakértők. Amikor a Napból érkező nagy energiájú részecskék elérik a légkört, a nyomukban instabil, radioaktív izotópok keletkezhetnek. A szénből például szén-14 jöhet létre, amely aztán, ha nagy mennyiségben van jelen a légkörben, nagyobb mennyiségben épül bele a fák által aktuálisan növesztett évgyűrűbe is. A fák anyagának elemzésével így nagyon pontos információk kaphatók a naptevékenység alakulásával kapcsolatban. A jégmintákkal hasonló a helyzet: ezekben elsősorban a berillium-10 és a klór-36 koncentrációját vizsgálják a naptevékenység nyomon követésére.

Folytonos évgyűrűs adatokkal 12 ezer évre rendelkezünk visszamenőleg, az adathalmaz nagy része azonban még feldolgozatlan. Egyetlen év szén-14 szempontú vizsgálata is hetekbe telik, így nem csoda, ha a szakértők mindössze a kérdéses időszak 16 százalékának szén-14-elemzésével végeztek.

Brehm és társai annyiban könnyítették meg saját dolgukat, hogy amikor az előzetes elemzések i. e. 7176-nál megugró berillium-10-szintet jeleztek a jégmintákban, erre az évre tudtak koncentrálni a fák elemzésénél is. Az 5259-es év kapcsán pedig az tűnt fel a szakértőknek, hogy ezt az időszakot még senki sem vizsgálta szén-14-szintek szempontjából. A csapat most megtette, és rá is akadtak a kiugró koncentrációval jellemzett évre.

A 2012-es felfedezés kapcsán először senki sem tudta, hogy mi okozhatja az izotópok koncentrációjának ilyen szintű megugrását a mintákban. Egyesek rögtön a naptevékenységre gondoltak, míg mások valószínűtlennek hitték egy ilyen erejű kitörés megtörténtét, és egy szupernóvát vagy egy gamma-kitörést sejtettek a háttérben. 2013-ban aztán megjelent egy másik tanulmány, amely igazolta, hogy egy hatalmas napfler a legvalószínűbb gyanúsított.

A naptevékenység és az izotópszintek közti pontos kapcsolat kapcsán ugyanakkor továbbra is rengeteg a kérdés. A Carrington-esemény, és az 1921-es kitörés például semmiféle nyomot nem hagyott az évgyűrűkön. Nem tudni, hogy azért, mert ezek annyira mérsékeltek voltak az egykori szuperflerekhez képest, vagy mert ezek egyszerűen nem emelték meg a vizsgált izotópok szintjét. A 775-ös eseménnyel kapcsolatban ugyanakkor annyi információ rendelkezésre áll, hogy ebben az időszakban kínai források szerint erős sarki fényeket figyeltek meg.

Ha a szakértők teóriája helytálló, és az izotópszintek megugrása valóban intenzív, a Földet is érintő naptevékenységet jelez, az azt jelentené, hogy az elmúlt 10 ezer évben legalább három szuperfler találta el bolygónkat. És a vonatkozó adatok több mint nyolcvan százaléka továbbra is elemzésre vár, vagyis lehet, hogy ennél sokkal több ilyen esemény történt a valóságban. Mindez azt sugallja, hogy a szuperflerek sokkal gyakoribbak a korábban gondolnál, és csak idő kérdése, hogy mikor jön a következő.

Nagy kérdés, hogy mi várható, ha most találja el a bolygót egy Napból érkező részecskefelhő. A szakértők elsősorban az elektromos hálózat katasztrofális túlterhelődésétől és a műholdak tömeges meghibásodásától tartanak. Sangeetha Abdu Jyothi, a Kaliforniai Egyetem kutatója szerint egy olyan intenzitású esemény, mint amilyen a Carrington-esemény volt, önmagában is a globális kommunikáció összeomlásához vezetne. A nagy energiájú részecskék tönkre tehetnék a tenger alatti kábeleket, hetekre, hónapokra megbénítva a világháló forgalmát. Egy tízszer vagy százszor erősebb esemény kapcsán pedig beláthatatlanok lehetnek a következmények, de annyi bizonyos, hogy jelentős adatvesztéssel kellene számolnunk.

Bár a 775-öshöz hasonló erejű szuperfler megismétlődésére még az új adatok fényében is alacsony az esély a következő évtizedekben, egy Carrington-szintű esemény újbóli megtörténtének a következő évtizedben 12 százalékos a valószínűsége a kutatók szerint. Erre valamennyire készülnek is a szakértők, a naptevékenység folyamatos monitorozásával, és a remények szerint a műholdak és az áramhálózat időben való lekapcsolásával talán megelőzhetnek lehetnek a nagyobb károk. Egy sokkal erősebb esemény ellen azonban jelenleg nem sokat tehetünk.

Forrás: ipon.hu / scientificamerican.com / researchsquare.com