Valaha „első világnak” hívtuk az északi félteke fejlett országait, amelyeket a tökéletes jólét régiójának gondoltunk; a második világ volt a szocialista országok csoportja; míg végül a harmadik világ egy csoportba vonta a Dél szegény országait, amelyek már a nyolcvanas évektől kiszolgáltatottak voltak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) követeléseinek. A második világ darabjaira esett a kilencvenes évek elején a Szovjetunió széthullásával. A 2008-as pénzügyi válságkor az első világ is megrendült és már nem a béke és jólét szigete. Így ma már nem lehet földrajzi alapon csoportosítani a világ népeinek jólétét. Helyette a világ lakosságát két csoportba tudjuk besorolni: az egyik az a nagyon szűk réteg, amelynek a jelenkori kapitalizmus előnyökkel jár, a másik a nagy többség, akik szenvednek tőle. A fő ok az adósság.

Az utóbbi harminc évben a világgazdaság leggyengébb láncszemeit Dél-Amerikában, Ázsiában és a volt szovjetzóna „átmenetinek” nevezett kelet-európai országaiban találjuk. 2008 óta az Európai Unió helyzete is megkérdőjeleződött. Miközben a latin-amerikai országok adóssága a bruttó hazai termékhez viszonyítva 23 százalék volt 2009 végén, addig Németországban 155, Spanyolországban 187, Görögországban 191, Franciaországban 205, Portugáliában 245, míg Írországban[1] elképesztő arányú, 1 137 százalék volt. Hihetetlen helyzet alakult ki.

Az Egyesült Államokkal ellentétben, ahol az állam refinanszírozhatja magát, likvid forrásokhoz juthat közvetlenül az amerikai központi banktól a Fedtől, az eurozóna országai ezt a megoldást megtiltották saját maguknak: az Európai Központi Bank (EKB) alapszabálya tiltja az államok közvetlen finanszírozását. Így amikor 2007 és 2009 között a tagállamok összefognak, hogy „megmentsék a bankokat” – ez összességében 1 200 milliárd euróba került, kölcsönök és különböző garanciák formájában –, akkor ehhez a forrást alapvetően a nyugdíjalapoktól, a biztosító társaságoktól és a magánbankoktól vették fel.

Az egyik meglepő és váratlan következménye a válságnak, hogy lehetővé tette a nyugat-európai bankároknak, nevezetesen a németeknek és franciáknak, hogy a Fedtől és az EKB-tól kapott kölcsönöket gyorsan tovább kölcsönözzék különböző országoknak (Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország), természetesen nagy nyereséget zsebelve be az ügyleten. A 2007 júniusa (az amerikai jelzáloghitel-válság kezdete) és 2008 szeptembere (a Lehman Brothers csődje) közötti időszakban például a nyugat-európai magánbankok 33 százalékkal növelték a Görögországnak nyújtott hiteleiket, a görög hitelállomány így 120 milliárdról 160 milliárd euróra ugrott.

Magas a nemfizetési kockázat

2010 tavaszán, miközben az eurozóna viharba került és erős széllökések között vergődött, az EKB nagyon kedvező, egyszázalékos kamatlábbal nyújt kölcsönt a magánbankoknak, amelyek viszont például Görögországtól már jóval magasabb kamatot követelnek: a három hónapos hitelekre 4-5 százalékot, és úgy 12 százalékot a tízéves görög államkötvényekre. Az indoklás a „magas a nemfizetési kockázat”, ez drágítja meg a görög állampapírokat. A veszély egyre növekszik, így 2011 májusában a tízéves államkötvények már a 16,5 százalékot is elérték. Ráadásul, hogy az államadósság-piac működőképességét fenntartsa, az EKB elvállalja, hogy garanciát nyújt a magánbankok követeléseire, megvásárolva tőlük az államkötvényeket. A garancia szépsége, hogy ugyanakkor az EKB megtiltotta magának, hogy közvetlenül nyújtson hitelt a tagállamoknak, így csak a magánbankok közvetítésével veheti meg a tagországok államkötvényeit.

Valóban arra fordítsuk az energiáinkat, hogy egy ilyen rafinált képződményt megmentsünk, sőt, állandósítsunk? Végül is ha a bankok kitartanak amellett, hogy a „nemfizetési kockázatért” kamatfelárat kérnek, mi több, egyre magasabb kamatfelárat, akkor tényleg el kell gondolkoznunk az adósságtörlesztés felfüggesztésén, esetleg azt is meg lehet vizsgálni, nem igazságtalan és illegitim adósság-e[2] a tartozások egy része. Amikor felvetjük az adósságtörlesztés felfüggesztésének lehetőségét, akkor mindig valamilyen óriáskáosz veszélyével fenyegetőznek. „Szörnyű esemény” – mondja például Christian Noyer, a Banque de France, a francia központi bank elnöke[3]. De a lakosság szempontjából „szörnyű eseménynek” sokkal inkább a megszorító politikák programjai bizonyultak.

Egy, a harmadik világ iránt túlérzékenynek nem mondható elemző, Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter 1989-ben így beszélt egy hasonló helyzetről, az IMF által a latin-amerikai országokra rákényszerített strukturális alkalmazkodási programokról (SAP): „Egyetlen demokratikus kormány sem képes túlélni a nemzetközi pénzintézetek által megkövetelt tartós megszorító politikákat, a szociális háló leépítését a költségvetési megszorítások miatt”. Ez a jóslat annál igazabbnak bizonyult, mert a régebbi, már lejárt hiteleket nagyrészt új hitelekből újítják meg, így a törlesztések ellenére az adósság állandóan növekszik: 2009-re a fejlődő országok államai az 1970-es teljes tartozásuk 98-szorosát törlesztették már vissza, ráadásul időközben az adósságuk 32-szeresére nőtt.

Az európai kormányok is erre a pályára terelik lakosságukat, amikor nem hajlandók meghozni a kilátástalan helyzetet felszámoló politikai döntéseket. Pedig van más alternatíva a déli és az északi országok előtt is[4]. Az utóbbi tíz évben volt példa arra, hogy egy-egy ország felfüggesztette az adósságtörlesztést: például Argentína 2001-ben, három évre, és ezzel kikényszerítette, hogy a magánhitelezők 2005-ben a hitelek több mint felét elengedték. Nemrég pedig Ecuador tagadta meg a fizetést. És nem történt semmi szörnyűség és a káosz sem uralta el ezeket az országokat. „Az elmélet és a gyakorlat is azt mutatja, hogy a hitelcsapok elzárásának veszélyét messze eltúlozzák” – összegezte Joseph Stiglitz, a Világbank 1997–2000 közötti vezető elemzője a helyzetet. 2003 és 2010 között Argentína átlagosan évi 8 százalékos növekedést ért el. A törlesztések felfüggesztése tehát nem jár együtt a beígért katasztrófával. Sőt, talán legitim, jogos és igazságos is az adósságtörlesztés megtagadása.

Ahhoz, hogy egy kölcsönszerződés kötelező érvényű legyen, a szerződő államnak szabadon, kényszer nélkül kell a beleegyezését adnia. Az adósságtörlesztés kötelező jellege ebből a szabad beleegyezésből következik. De ez nem feltétel nélküli kötelezettség: meg kell feleljen a nemzetközi jog által már kidolgozott jogosság fogalmának is. Az ENSZ Alapokmányának 103-as cikkelye a következőket mondja: „Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeiket illeti elsőbbség.” Többek között meg kell tehát felelni az Alapokmány 55. cikkelyének is, amely szerint biztosítani kell „az életszínvonal emelését, a teljes foglalkoztatást, valamint a gazdasági és szociális haladás és fejlődés feltételeit.”

Képesek legyenek fizetni hitelezőiknek

Megfelelnek-e ezeknek a követelményeknek a mentőövek, amelyeket az Európai Bizottság, az EKB és az IMF nyújt a bajba jutott országoknak (és amelyek célja, hogy ezek az országok képesek legyenek fizetni hitelezőiknek)? 2009-ben Lettország számára a GDP 15 százalékának megfelelő közkiadás-csökkentést írtak elő. A közalkalmazottak bérét húsz, a nyugdíjakat tíz százalékkal csökkentették (ez utóbbit néhány hónappal később alkotmányellenesnek ítélték), és több iskolát és kórházat is bezártak[5]. Pedig már 1980 óta érvényben van az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának állásfoglalása: „Egy állam nem zárhatja be például iskoláit, egyetemeit, bíróságait, nem építheti le rendőrségét és nem hanyagolhatja el szociális szolgáltatásait a lakosság anarchiába és kiszámíthatatlanságba való taszítása árán annak érdekében, hogy képes legyen forrásokat átcsoportosítani külföldi hitelezői javára[6].

Az 1969-es Bécsi Egyezményt megújítja és kiegészíti az 1986-os Egyezmény a Szerződések Jogáról[7]. Ebben határozzák meg a szerződéskötés érvényességéhez szükséges szabad beleegyezés hiányának különböző eseteit, amelyektől egy kölcsönszerződés érvényét vesztheti. Az Egyezmény 49. cikkelye a „megtévesztést” határozza meg: „Ha valamely államot egy másik tárgyaló állam (vagy nemzetközi intézmény) megtévesztő magatartásával vesz rá a szerződéskötésre, az érintett állam (vagy nemzetközi intézmény) hivatkozhat a megtévesztésre, mint olyanra, amely érvényteleníti a szerződés reá nézve kötelező hatályának elismerését.[8] Nem minősíthetjük-e megtévesztőnek és csalónak az IMF viselkedését, amelynek deklarált céljai és a valóság között óriási szakadék tátong?

Pedig az IMF Alapszabályában az intézmény számára előírt célok között az első cikkely kimondja: „Elő kell segíteni a növekedést, a külkereskedelem harmonikus fejlődését és ezzel támogatni a magas szintű foglalkoztatás és reálbérek elérését és fenntartását, valamint a gazdaságpolitika legfontosabb célját minden tagállamban: a termelő erőforrások fejlődését”[9]. A munkanélküliség növekedése, a jövedelmek csökkentése, a privatizálás: az IMF által kikényszerített intézkedések épp ellentétes következményekkel járnak. És beszélhetünk-e egy állam szabad beleegyezéséről, amikor a pénzpiacok spekulánsai, az IMF és az Európai Bizottság kereszttüzébe kerülve írja alá a kölcsönszerződést…?

Maguk a spekulánsok is elismerik

Hosszan sorolhatnánk tehát az érveket, amelyek alátámasztják, hogy miért kell felfüggeszteni az adósságtörlesztését, sőt, miért mondhatjuk ki tisztán és egyértelműen, hogy a tartozás egy része jogtalan[10]. Néhány hónapja ez az álláspont egyre világosabban, szinte magától értetődően vetődik fel. Mindezt maguk a spekulánsok is elismerik: a Morgan Stanley és a JP Morgan befektetési bankok szerint például Görögország piaci megítélése szerint 70 százalékos esélyt adnak az adósság nem fizetésének (ez két hónapja 50 százalék volt).

Ez a helyzetértékelés egybevág a nagy pénzügyi guruk elemzéseivel, akik ennek megfelelően már léptek is. Annyira aggódtak az esetleges átütemezés, akár a hiteleik egy részének leírása miatt (a Berlin által támogatott adósság-újratárgyalás erre irányult), hogy például a francia bankok 2010-ben csökkentették a görög államnak nyújtott hiteleiket: 19 milliárdról tízmilliárd euróra. A német bankok 2010 májusa és 2011 februárja között 16 milliárdról szintén tízmilliárd euróra apasztották a hiteleket. Minden bejelentés nélkül a nagy nemzetközi pénzintézmények, mint az IMF és az EKB, illetve különböző európai kormányok lassan felváltják a bankokat és más magánbefektetőket. Az EKB 66 milliárd eurónyi görög állampapírt tart (az ország államadósságának 20 százalékát); az IMF és az európai kormányok összesen 33,3 milliárd eurót. Az ír és a portugál adósság ügyében hasonló folyamat kezdődött. „Ez azt jelenti, hogy átütemezés esetén az adófizetők és nem a magánbefektetetők fizetik majd a számlát” – írja összefoglalóan a New York Times. [11]

Írta: Damien Millet és Eric Toussaint Fordította: Morva Judit

Damien Millet a franciaországi CADTM (Comité pour l’Annulation de la Dette du Tiers Monde – Bizottság a Harmadik Világ Adósságának Eltörléséért) szóvivője. Eric Toussaint a belgiumi CADTM elnöke. A cikk kivonat az általuk szerkesztett könyvből: La dette ou la vie [Adósság vagy élet], Aden/CADTM, Bruxelles, 2011.

[1] Figyelemre méltó, hogy miközben a külső államadósság összességében nagyjából stabilizálódott a fejlődő országokban, a belső adósság jelentősen nőtt. Lásd Renaud Lambert: Adósság tegnap és ma, Manière de voir n°113, október-november.

[2] Lásd Laurent Cordonnier: Csődbe mehet-e egy állam? Le Monde diplomatique magyar kiadás, 2010. március

Kattintson ide...

[3] Idézi Ingrid Melander és Paul Taylor: Mises en garde sur un possible reprofilage de la dette grecque [A görög adósság átütemezésének lehetséges következményei], Reuters, 2011. május 24.

[4] Utalás Margaret Thatcher hírhedt jelszavára a nyolcvanas évekből: There is no alternative [Nincs más választás], rövidítve: TINA.

[5] Lásd Philippe Rekacewicz és Ieva Rucevska: Aucun vent de panique, mais… [Semmi pánik, de…], Le Monde diplomatique, 2009. szeptember.

[6] Annuaire de la Commission du droit international de l’ONU (ACDI) [Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának Évkönyve] 1980, Volume I, A/CN.4/SER.A/1980, 148. o.

[7] Az 1969-es Egyezmény 1980-ban lépett érvénybe; az 1986-os ratifikálás alatt van.

[8] A magyar hivatalos fordítás a Külügyminisztérium honlapján nem említi a nemzetközi szervezetet, amit pedig a francia változat egyértelműen megnevezett: „Un Etat ou une organisation internationale amené à conclure un traité par la conduite frauduleuse d’un Etat ou d’une organisation ayant participé à la négociation peut invoquer le dol comme viciant son consentement à être lié par le traité.” Kattintson ide...

Kattintson ide...

[9] A Nemzetközi Valutaalap Alapszabályának hivatalos magyar fordítása nem áll rendelkezésre, az idézett szövegrész angol változata a következő: „To facilitate the expansion and balanced growth of international trade, and to contribute thereby to the promotion and maintenance of high levels of employment and real income and to the development of the productive resources of all members as primary objectives of economic policy.”

[10] A teljes listát lásd Cécile Lamarque és Renaud Vivien: Comment suspendre le paiement des dettes publiques sur une base légale [Hogyan lehet jogi alapon felfüggeszteni az államadósság törlesztését], La dette ou la vie [Adósság vagy élet], 20. és 21. fejezet, Aden/CADTM, 2011.

[11] Landon Thomas Jr.: In Greece, Some See a New Lehman [Görögország lehet az új Lehman], The New York Times, 2011. június 12.

Ecuador nemet mondott

2007-ben, hét hónappal megválasztása után az ecuadori elnök, Rafael Correa belekezdett az ország adósságának auditálásába, vagyis felülvizsgálatába. Ennek eredményeként kimutatták, hogy sok kölcsönszerződést a nemzetközi jog alapvető szabályainak megsértésével kötöttek meg. 2008 novemberében Ecuador tehát eldöntötte, hogy felfüggeszti egyes kölcsöneinek törlesztését, amelyek közül néhány 2012-ben, néhány meg 2030-ban járt volna le. Így sikerült a kis latin-amerikai országnak visszavásárolnia 900 millió dollárért 3,2 milliárd dollárnyi saját államkötvényét. Ha beszámítjuk a kamatokat, amelyeket már nem kell kifizetnie a 2012-ben és 2030-ban lejáró kötvények után, akkor Ecuador összesen 7 milliárd dollárt takarított meg. Ezzel sikerült többletforrásokhoz jutnia és azt szociális kiadásokra, egészségügyre, oktatásra, szociális támogatásokra és az infrastruktúra fejlesztésre fordította. Adósságügyben óriási lépést tettek meg akkor is, amikor a 2008-ban népszavazással elfogadott új ecuadori Alkotmány 290. cikke végre kimondta, hogy a jövőben a hitelnek a következő szabályoknak kell megfelelnie:

1. az államkölcsönt kizárólag akkor lehet felvenni, ha az adóbevételek és a nemzetközi együttműködésből származó források nem elégségesek;

2. figyelni kell arra, hogy az államadósság ne sértse meg a nemzeti szuverenitást, az emberi jogokat, a jólétet és a természet védelmét;

3. az államadósságból kizárólag infrastrukturális beruházásokat, valamint olyan programokat és projekteket szabad finanszírozni, melyek kitermelik a visszatörlesztéshez szükséges bevételt. Az államadósságot refinanszírozni csak olyan feltételekkel lehet, amelyek kedvezőbbek Ecuador számára, mint az eredeti kölcsönszerződés feltételei voltak;

4. tilos a magánadósságok állami átvétele.

Forrás: magyardiplo.hu