Hiába hívjuk az összeomlást recessziónak és aggatunk rá különböző jelzőket, az attól még összeomlás marad. Ha ezt a világ vezető döntéshozói is felismernék, az már félsiker lenne a válságból való kilábaláshoz. Kenneth Rogoff harvardi professzor szerint az, hogy minek nevezzük a válságot nemcsak szemantikai probléma.

A gazdasági élet szereplői továbbra is a "nagy recesszió" néven említik a jelenlegi gazdasági válságot - tévesen. Ez oda vezet, hogy a politikusok hibás előrejelzéseket és rossz politikákat alkalmaznak - írja Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem közgazdasági professzora a project-syndicate.org oldalán.

Rogoff szerint a "nagy recesszió" szóhasználat azt a látszatot kelti, mintha a világgazdaság egy szokványos recessziós pályát követne, csak valamivel mélyebbet. Mintha valakinek csak egy nagyon kellemetlen náthája lenne. Ezzel szemben az helyzet, hogy a világgazdaság sokkal súlyosabb helyzetben van: lehetetlen leépíteni a túlzott tőkeáttételeket anélkül, hogy ne vándorolna vagyon a hitelezőktől az adósokhoz, azaz ne következzen be csőd, durva pénzpiaci beavatkozás, vagy infláció.

Ezért van az, hogy azok, akik korábbi recessziókhoz igyekeztek hasonlítani a mostani gazdasági visszaesést, rendre tévedtek előrejelzéseikben. Mindez oda vezetett, hogy túl sok gazdasági döntéshozó bízott abban, hogy a visszaesésre elegendő a szokásos választ adni: jelentős költségvetési ösztönzést és a bankrendszer kimentését.

Sokkal pontosabb, jóllehet annál nyugtalanítóbb volna "a második nagy összeomlás" névvel ("Second Great Contraction") illetni a jelenlegi válságot (ebben a kontextusban természetesen az első nagy összeomlás a 29-33-as válság). Az összeomlást ugyanis éppen az különbözteti meg a recessziótól, hogy nem csak a kibocsátás szintje és a munkanélküliségi ráta romlik, hanem hatással van a hitelpiacokra is, ahol a tőkeáttételek leépítése jó néhány évig is eltart.

Az érvelésből szemantikai jelentőségén túlmutató következtetések is adódnak: egy tüdőgyulladásos beteg esetében végzetes következményekkel járhat, ha csak náthát feltételeznek. Abban a hitben ugyanis, hogy hamar talpra állhat, a beteg rossz gyógyszert fog bevenni. Hasonló hibákat lehet felfedezni a gazdaságban.

A közgazdász szerint korábban sokan amellett érveltek, hogy a költségvetési ösztönzés azért volt sikertelen, mert nem volt elég nagy méretű, hogy megbirkózzon a nagy recesszióval. A nagy összeomláskor a legnagyobb ellenség azonban nem a kibocsátási szintek visszaesése, hanem az adósság: amennyiben a kiváló adóskockázati besorolással rendelkező államok hatékonyan akarják kihelyezni kevés meglévő pénzüket, akkor azt leginkább a gazdasági szereplők hitelállományának csökkentésére kell fordítaniuk.

Ennek értelmében a kormányzatok például támogathatnák a jelzáloghitelek leírását a később megnövekedett értékű ingatlanban szerzett tulajdonhányadért cserébe. Országok esetében hasonlóan lehetne cselekedni: az euróövezeti szavazókat talán meg lehetne győzni egy nagyobb (és elégséges) görögországi mentőcsomagról, ha a 10-15 év múlva jobban teljesítő Görögország majdan magasabb kamatot fizet - vélekedik Rogoff.

A mostani, több éves tétlenségnek egyetlen alternatívája van: sok éves lassú növekedést lehetne lerövidíteni néhány év mérsékelt, 4-6 százalék körüli inflációs buborékával. Jóllehet az infláció igazságtalan formája a jövedelmek hitelezőktől az adósokhoz való átterelésének, de ez a leggyorsabb módja annak, hogy újra egészséges növekedésnek induljon a világgazdaság.

A jegybankok teljes joggal tekintenek rosszallóan az ilyen megoldásokra, de nem szabad elfelejteniük, hogy nagy összeomlásra csupán 70-80 évente kerül sor. Néha a központi bankoknak is adniuk kell abból a hitelességből, amelyet rendes működési környezetben nyernek - írja a Harvard professzora.

A kilábalás felé vezető úton azonban az első lépés az, hogy a döntéshozók felismerjék, hogy rossz keretekben gondolkoznak. Ebben segítségükre lehet, ha elfelejtik a nagy recesszió kifejezést és ráébrednek, hogy itt voltaképpen a második nagy összeomlásról van szó.

Forrás: privatbankar.hu