Az öndomesztikációs hipotézist támogató bizonyítékok szerint hasonló változások figyelhetők meg saját fajunkban, mint amik más háziasított állatokban is lezajlottak.

Az emberiség története során számos vadállatból tenyésztett ki szelídebb és számára hasznosabb élőlényeket. Így lettek a kutyák, a disznók és a kecskék is, de egyre több bizonyíték utal arra, hogy időközben magunkat is hasonló módon domesztikáltuk. Az öndomesztikáció lehetőségét elsőként Darwin vetette fel, és az elképzelés az elmúlt években egyre népszerűbbé vált az antropológusok között.

A vizsgálatok alapján ugyanis az emberi evolúciós utolsó 200 ezer évében sok tekintetben nagyon hasonló változások zajlottak le elődeinkben, mint a háziasodó vadállatokban. A hipotézis támogatói szerint ez a folyamat, amelyet más fajoknál tudatos szelektív tenyésztéssel valósítottak meg, a Homo sapiens esetében úgy zajlott, hogy ahogy a populációk létszáma nőtt, és a közösségek egyre összetettebbé váltak, a kooperatív, társaikkal kevésbé agresszív egyedek evolúciós előnyre tettek szert.

Ezek a viselkedési vonások egyrészt részben bizonyosan örökölhetők, másrészt élettani jellemzőkkel is összefüggésbe hozhatók, így a stresszhormonok és a tesztoszteron szintjével, illetve a koponya robusztusságával is. Az elmélet tehát az, hogy a szelídebb emberek könnyebben találtak párt, és nagyobb mértékben szaporodtak, így génjeik és viselkedési jellemzőik egyre inkább elterjedtek a népességben, háziasítva fajunkat.

DOMESZTIKÁCIÓS SZINDRÓMA

A domesztikált állatok számos közös vonást hordoznak: vad rokonaikhoz képest kevésbé agresszívek és félénkek az emberrel szemben, lelógó fülük és kunkori farkuk van, fejükön gyakrabban vannak fehér foltok, koponyájuk, pofájuk és fogaik pedig kisebbek. Ezen túl felnőttként is hajlamosak úgy viselkedni, mint vad rokonaik kölyökkorukban, és a hímek kevésbé maszkulin kinézetűek.

Összességében ezeket a viselkedési és fizikai tulajdonságokat domesztikációs szindrómának hívják a szakértők. Bár nem minden fajra jellemző minden változás a felsoroltak közül, többségüket minden háziasított állat esetében megtaláljuk. A szakértők már azt is tudják, hogy ha pusztán szelídségük alapján szelektíven tenyésztünk egy állatcsoportot, az valóban háziasítottá válik, vagyis a teória, amely elődeink domesztikációs módszereit vázolja, a gyakorlatban is működik.

Utóbbi egy szovjet-orosz kísérletből derült ki a legvilágosabban: ennek keretében 1959-től kezdve ezüstrókákat kezdtek tenyészteni, olyan módon, hogy mindig a legkevésbé agresszív és félős hímekkel pároztatták a nőstényeket. A 6. generációra a rókák maguktól kezdték el keresni az ember társaságát, nyüszítéssel és farokcsóválással hívva fel a figyelmet magukra. Idővel a fizikai jegyek is megjelentek: a fehér foltok, a lógó fülek és a kunkori farok is.

Az elmúlt évek kutatásaiból az is kiderült, hogy a háziasított fajok szelídsége a mellékvesék kisebbre méretének eredménye, mivel ezek így kevesebb stresszhormont termelnek. Ez az élettani változás lehetővé teszi, hogy az állatok nyugodtak maradjanak olyan helyzetekben is, amelyekben a vadállatok meneküléssel vagy támadással reagálnak.

EMBEREK ÉS CSIMPÁNZOK

Egy 2014-ben megjelent tanulmány arra is magyarázatot kínál, hogyan eredhetnek a testszerte elterjedt, eltérő jellegű változások egyetlen háttérben húzó okból. A kutatók megfigyelték, hogy minden befolyásolt tulajdonság köthető az úgynevezett ganglionléchez, az embrionális őssejtek egy csoportjához, amely a velőbarázda szélein kezd formálódni és attól különállóan fűződik le a fejlődés során. A ganglionléc sejtjei a test gyakorlatilag minden pontjára elvándorolnak, és belőlük sokféle szövet fejlődik a koponya csontjaitól kezdve a szőr színét adó pigmentsejtekig. A háziasított fajokban ezek a szövetek fejletlenebbek vagy kisebbek, mint a vadállatokban, vagyis a ganglionléc sejtjeinek hiányos fejlődése megmagyarázhatja a domesztikációs szindróma minden tünetét.

A Homo sapiens háziasításának igazolása ugyanakkor egy egészen másfajta probléma, hiszen a feltételezett vad elődök mára kihaltak. A kutatók ezért legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat használják összevetési alapként. Míg természetes körülmények között az ember kifejezetten együttműködő, a csimpánzok csak vonakodva kooperálnak, és gyorsan elveszítik a türelmüket, amit agresszív kitörések kísérnek. Emberként ugyanakkor mindennapos, hogy idegenekkel kommunikálunk és kooperálunk, és már csecsemőkorban jellemző, hogy segíteni akarunk másoknak a megoldásra váró feladatokban. (Pl. Az ezirányú kísérletek során már az egészen apró gyerekek is rámutatással segítenek, ha eldugott tárgyakat kell megtalálni.)

De a kutatók a csontleleteken nyomát találták az öndomesztikációnak. Egy 2014-es tanulmány a kőkorszaktól napjainkig vizsgálta a Homo sapiens koponyájának jellegzetességeit, és ugyanarra derült fény, ami a többi háziasított fajnál: a koponya kisebbé és femininebbé vált mindkét nem esetében. Fajunk koponyatérfogata, és vele az agy mérete 10 százalékkal csökkent az elmúlt 40 ezer évben.

AZ AGRESSZIÓ FAJTÁI

Richard Wrangham antropológus szerint ugyanakkor az öndomesztikáció közel sem merült ki a „legbarátságosabbak túlélésében” és az agresszív egyedek lassú eltűnésében. Ahogy a szakértő mondja, a populáció szelídebbé válásában az is fontos szerepet játszhatott, hogy az ősi társadalmakban halálbüntetéssel sújtották azokat, akik agresszivitásuk miatt nem feleltek meg a közösségi normáknak. Az emberi génkészlet „kigyomlálása” tehát nagyon agresszív, bár a közösség által szankcionáltan agresszív lépéseket (is) igényelt.

Wrangham szerint ez a látszólagos ellentmondás úgy oldható fel, ha tudjuk, hogy az agresszivitásnak két biológiailag létező formáját különböztethető meg. Míg a reaktív agresszió impulzív válasz az azonnali fenyegetésre, a proaktív agresszió tervezett, és világos céljai vannak. Az első eredménye a kocsmai verekedés, a másodiké pedig a tervezett gyilkosság (vagy kivégzés) és a háború.

A kutatások alapján úgy tűnik, hogy az agresszió két típusa eltérő agyi régiókban, hormonális útvonalakon és gének által szabályozódik, így szintjük az emberi társadalomban egymástól függetlenül is alakulhatott az evolúció során, igazodva az aktuális kihívásokhoz. Így a szakértő szerint míg a reaktív agresszió visszaszorult fajunkban az öndomesztikáció során, a proaktív agresszió kifejezetten magassá vált.

Forrás: ipon.hu / blogs.discovermagazine.com